Nyírparasznya, görögkatolikus templom

Csodatévő Szent Miklós püspök

A parókiát a 18. század első felében alapíthatták, valószínűleg a Forgács család ekkor hívott be nagyobb létszámú, görögkatolikus népességet a településre. A század közepén paticsfalú, szalmával fedett templomáról írnak, amelynek felszerelése hiányos volt, Olsay Mihály Máriapócson élő helynök áldotta meg. Antimenzionja viszont még De Camellis János József püspök idejéből származott (1690-1706). Nem sokkal később egy új fatemplom épülhetett, vagy ezt újították meg gyökeresen, mivel 1775-ben már a közösség jó állapotú fatemplomára van adat. 1784-ben úgy tudták, hogy az egyházközséget 60 évvel korábban alapították (tehát 1724-ben), a fatemplom hét évvel korábban lett kész (tehát 1776-ban), a szükséges felszerelésekkel el volt látva.

A jelenlegi templom az egyházközség fennmaradt számadáskönyvei alapján az építéstörténet jól rekonstruálható. A kiadási napló szerint a közösség csak 1822-ben szerezte meg azt a telket, amelyen a templom áll. A következő évben Fock Ignác, nagykárolyi kőműves mesterrel kötöttek egyezséget az építésre. Ettől kezdve Huck Márton pallérnak is fizetnek rendszeresen, amíg a templom el nem készült, valószínűleg ő irányította a helyszíni munkát. 1825-ben már a templom tetőzetén dolgozott Gábor János ács, a szentély feletti kis huszártoronyra a kereszt két év múlva került föl. 1833/34-ben Fock mesternek még fizettek 500, majd ebben az időben már a templomszentelésre is kiadtak 102 forintot. Az egyházközség Protokollumában Pák István helybéli parókus is megemlékezett röviden a templom építéséről. Feljegyzése szerint az alapkövet 1824-ben tették le, a munka jól haladt, így a nagy torony kivételével 1834-re el is készültek, ez év november 18-án Vajda Bazil, a Nyíri kerület esperese szentelte föl az új templomot. A torony építése még tovább tartott, 1838/39-ben is szerepelnek erre utaló tételek. A sisakon olvasható 1864-es évszám az első bádogozás idejét jelölheti.

A parasznyai templom kő alapra, teljesen téglából épült. Keletelt, szentélye félkörívesen záródik, a hajó nyugati végéhez torony csatlakozik, amelyet hagymaidomos, gazdagon tagolt, lanternás sisak koronáz. A tornyon klasszicizáló sarokpilaszterek tartják a párkányokat, a hajó falát csak lizénák tagolják, ablakai félkörívesen záródnak. A hajót három, közvetlenül a fal síkjára ülő csehboltozat fedi, nyugati végében keskeny karzat húzódik. A szentély is boltozott, északi oldalán az előkészítő oltárt falba mélyített fülkébe helyezték, a keleti hagyományoknak megfelelően sekrestyéje nincs.

A templom külsejét 1923-ban állították helyre. 1931-ben Korény József egri festővel szerződtek a belső festésére, ikonosztázion, oltár, aranyozására, festésére, a régi képek tisztítására, új szószék készítésére. Az elkészült ikonosztázionról fényképet is közöltek a görögkatolikus kalendáriumban. A falfestést Veres Géza és Kolozsvári Pál debreceni festőművészek 1958-ban újították meg. A boltozatokon látható figurális kompozíciókat (Szentháromság, Szűz Mária mennybevétele) nem változtatták meg, azokon ma is olvasható Korény szignója. A templomot a 20. század második felében többször is renoválták.

A belső legszebb dísze a diadalíve előtt magasodó teljes ikonosztázion. Az 1898-ben fölvett leltár szerint először a fatemplom ikonosztázionját állították be az új épületbe is. 1907 augusztusában viszont 500 koronáért megvették a Munkács melletti Őrhegyalja/Podhering (Pidhorjani) lebontásra ítélt fatemplomának ikonosztázát.

A podheringi fatemplomról 1784-ben azt írták, hogy két évvel korábban, tehát 1782-ben a hívek építették. A megfelelő felszerelésekkel el volt látva, az ikonosztázionon pedig éppen még az összeírás idejében dolgoztak. 1867 szeptemberében a munkácsi püspök egyházlátogatást végzett a községben, amelynek jegyzőkönyve is fönnmaradt. A tölgyfából épült fatemplomot ekkor már igen réginek mondják, különösen a tornya volt rossz állapotban. Az ikonosztázionról csak ennyit írtak: „egy régi képekkel díszített és 3 ajtóval ellátott kép állvány, melynek négy fő képei egyike, jelesen a jobb oldali szélső az egyház védszentjét Szent Mihály arkangyalt ábrázolja.” A fatemplomot már ekkoriban le szerették volna bontani.

Az ikonosztáziont új helyén, a nyírparasznyai templomban szépen összerakták, csak a két szélső alapképet cserélték föl, ugyanis az itteni templom védőszentje Szent Miklós, azért a szokásostól eltérően nem az északi, hanem a déli oldalra helyezték át az ikonját.

Az egész ikonosztázion zárt, áttört, rokokó jellegű faragványok csak a képek kereti felett tűnnek föl. A négy alapkép előtt kis oltárok állnak, a királyi ajtó áttört faragású, ornamentikáját korsóból kinövő szőlőmotívumok alkotják, amelyek hat kis képmezőt fonnak körbe, rajtuk az Örömhírvétel és a négy evangélista képe tűnik föl. A királyi ajtó keretének belső oldalán a két liturgiaszerző egyházatya, Aranyszájú Szent János és Nagy Szent Bazil áll, a háromkaréjos ívben a Szentlélek galambja és a két, hatszárnyú kerub lebeg. Az alapképeket, és az apostolsor képeit szőlőfürtökkel díszített oszlopok, az ünnepeket levéldíszes lizénák választják el. Az Utolsó vacsora és a 12 próféta ikonjának kerete négykaréjos. Az apostol- és a prófétasor között nincs elválasztó párkány, a próféták mintha a párkány képszékébe lennének komponálva. Az ikonosztázion különlegessége, hogy a próféták fölött van még sor, az ornamentikába rejtve, szabálytalan formájú képmezőkben, rokokó ornamentikában a következő jelenetek tűnnek föl, balról jobbra haladva: Krisztus megjelenik Mária Magdolnának, a Vakonszületett meggyógyítása, Kenethozó asszonyok, Szamariai asszony, Jézus megjelenése Tamásnak, és egy azonosítatlan kompozíció. Ezek a képek alapvetően a húsvét utáni időszak vasárnapi evangéliumi szakaszait illusztrálják. A 17. században galíciai példákat ismerünk erre, de a Kárpát-medencében ritka ez a sor. A középtengelyben az oromzaton a keresztre feszített Krisztus, Szent János és Szűz Mária kompozíciója látható, a figurák körbe vannak vágva, ami elevenséget kölcsönöz nekik, a keresztet koszorú-szerűen ornamentika veszi körül.

A parasznyai ikonosztázion szerkezete nagyon hasonlít a szélestói fatemplom képfaláéra (Selesztovo, jelenleg az ungvári Skanezenben), amit Puskás Bernadett figyelt meg. A hasonlóságot az is magyarázhatja, hogy Podhering és Szélestó szomszédos települések. Ezek a zárt ikonosztázionok szerkezetileg, de gyakran még a faragványok stílusát tekintve is, még az előző században kidolgozott formarendszert örökíttették tovább, és nem érintette meg őket az a könnyed, rokokó stíluspélda, amelyet 1776 után az ungvári székesegyház ikonosztázionja teremtett.

Ami az ikonokat illeti, a fölsőbb sorok képei hagyományosabb, régebbi előképből kiinduló barokkos munkák. A négy alapkép messze kitűnik minőségével, ami meglepő, hogy ezek későbbi átfestés eredményei, mivel több helyen jól átütnek a korábbi kompozíciók részletei. Az átfestést a képek stílusa alapján az 1780-as évekre lehet helyezni. Ennek fényében az sem zárható ki, hogy Őrhegyalján az új fatemplom új ikonosztázához korábbi elemeket is fölhasználtak, amelyet részben átdolgoztak, bár a szerkezet ma meglehetősen egységesnek tűnik.

Az ikonosztáziont az évszázadok folyamán többször felújították. Biztosan megújították az 1907-es átszállítás után, amint láttuk 1931-ben is, utoljára 1978-ban Babos István és Vörös István budapesti mesterek aranyozták a faragványokat, a fa részeket pedig átfestették. Ekkor az oltárt is aranyozták. Előzetes restaurátori vizsgálatok alapján sejthető, hogy a szerkezeten egy időben kék szín dominált, valószínűleg márványozott lehetett a felület jelentős része.

A szentélyben a falazott oltáron baldachin áll, amely a 20. század elején készülhetett. Érdekes még az előkészítő oltár Keresztlevételt ábrázoló kompozíciója, amelyet a 19. század az elején festett egy ismeretlen festő. Kerete díszesen faragott, aranyozott, klasszicista motívumokkal ékes.