Nagypeleske, görögkatolikus templom

Nagypeleske, görögkatolikus templom

Szent Mihály és Gábor főangyalok

Szatmárnémetitől északkeletre fekszik Nagypeleske, görögkatolikus többségű település. Középkori elődje nem a mai falu helyén, hanem Szatmár felé terült el. Valószínűleg a későbbi Kispeleske ma már nem létező körtemploma szerepel a középkori forrásokban Peleske egyházaként. 1734-ben a görögkatolikusok fatemplomán kívül egy romos templomot is említenek még Nagypeleskéhez közel, melynek a teteje hiányzott, de tornya ép volt. Ez a rom a később újratelepített Zajta középkori templomával lehet azonos, amelyet a 18. század végén a római katolikusok állítottak helyre.

Peleske a késő középkortól kezdve a Becsky család birtoka volt. A török háborúk alatt elnéptelenedett faluba a 18. század elején ők hívtak új telepeseket, a későbbi hagyomány úgy tudja, hogy Máramarosból ruténeket. A család egyik ága a faluban lévő kúriában élt. Mellette állt római katolikus kápolnájuk, az ún. „udvari templom”, amelynek kriptájába temetkeztek. Az utolsó nagypeleskei Becsky, Gábor 1882-ben hunyt el, halála után a kápolnát lebontották.

Nagypeleske 1912-ig a Munkácsi Görögkatolikus Egyházmegyéhez tartozott, a 18. század folyamán többször összeírták mind az egyházi, mind a világi hatóságok.
1741-ben úgy találták, hogy a peleskei fatemplom már javításra szorul. Hat évvel később zsindellyel újonnan fedett fatemplomról írnak, amelynek felszerelése csak a legszükségesebb liturgikus tárgyakra szorítkozott.

Az 1750-es évek elején az egyházmegyében kánoni látogatást végeztek. A jegyzőkönyv szerint a peleskei parókus özvegy ember volt, Kintus Ignácnak hívták. A zsindelyes, kis toronnyal bíró fatemplomot közepes állapotúnak ítélték, képekkel is el volt látva, Rakoveczky esperes szentelte meg, antimenzionja még Bizánczy püspök idejéből (1716 - 1732) származott. 1775-ben úgy tudták, hogy az egyházközséget 1703-ban alapították. A fatemplomot már réginek tartják, amely felújítást igényel, s a felszerelésében is találtak hiányokat. Közel egy évtized múlva, 1784-ben már romos volt a templom, mivel ötven évvel korábban újította meg a közösség (ez körülbelül megfelel az 1747-es adatnak, amikor újonnan fedett templomról írtak), helyette újat tartottak volna szükségesnek. A 18. század végén, amikor az egyházmegye parókiáinak még II. József (1780-1790) idejében megkezdett rendezése folyt, ugyanezeket az adatokat ismétlik. Az 1792-es összeírásban a templomról nincsenek adatok, csak az egyházközség létszámát és javait írták össze, ekkor éppen nem volt parókusa. Az 1806-ban készült újabb nagy összeírás szerint a vármegyében Szatmár után, az öt filiájával együtt a második legnépesebb egyházközségnek számított.

Az egykori fatemplomról a 18. századi források alapján csak annyi tudható, hogy zsindellyel fedték, és volt egy tornyocskája. További részletekre lehet következtetni az 1818-ban megkezdett leltár alapján. Ebből kiderül, hogy a tornyában két kis harang függött, hajója a nők és a férfiak templomára tagolódott, a szentélyt a hajótól elválasztó ikonosztázionjának csak két ajtaja volt, ami arra utal, hogy a templom elég kicsi lehetett, ráadásul ez a megoldás a 18. század folyamán már ritkának számított. Valószínűleg a Máramaros, Ugocsa és Szatmár vármegyében elterjedt fatemplomok formáját követte, amelyek téglalap alakú hajóval és négyzetes, vagy sokszögzáródású szentéllyel bíró, boronafalas épületek voltak.

A 19. század elejére a templom állapota annyira megromlott, hogy az új templom építése egyre sürgetőbbé vált. Szinte egyedül álló módon, az egyházközség egyik Jegyzőkönyvében nagyon részletes, magyar nyelvű beszámoló maradt fönn két, egymást követő parókus tollából, amelyben a templom építésének folyamatát kísérték végig.

Az építkezést a kezdeteitől irányító Zsiga László parókus (1817 - 1829) írja, hogy az új templom építéséről Beöthy Demeter szatmári esperes, 1821 tavaszán, a helyszínen állapodott meg az építőmesterrel, május 24-én pedig ünnepélyesen le is rakta az alapkövet. Az új templomot a régi fa épület köré Eggenberger Fridrik, szatmári kőműves mérte ki, majd pallérjai a helyiek bevonásával az alap ásásához és rakásához fogtak, de a pénz- és anyaghiány miatt az építkezés csak lassan haladt. Öt év elteltével a falak még csak az ablakok magasságáig álltak. Zsiga parókus viszonya a Becsky családdal is megromlott, akik 1826-tól kezdve többször kezdeményezték a munkácsi püspöknél a lelkész megfegyelmezését, vagy elmozdítását, mivel az építkezés elhúzódását az ő gondatlanságával magyarázták.
1828-tól már Palkovits János volt a parókus, aki a megfelelő anyagi háttér megteremtésével elérte, hogy a következő év folyamán a felmenő falak teljesen elkészültek, noha érkezésekor úgy találta, sok hiányosság volt, sőt még a templom „rajzolattya”, vagyis építési terve is elveszett, ami helyett újat kellett készíttetnie. 1830-ra a hajót és a szentélyt már be tudták fedni, két év múlva az ajtók és ablakok is elkészültek. Ekkor úgy döntöttek, hogy a fatemplomból az istentiszteletek végzésére átköltöznek a Becsky család udvari kápolnájába. Ezek után az új templommal körbeépített régi templomot lebontották és kihordták, faanyagát eladták. Az eseményről író parókus csodálkozva jegyzi meg, hogy a bontás közben semmilyen az építésére vonatkozó írást, vagy adatot nem találtak. A bontás után az új templomban döngölt padlót készítettek, majd megépíttették a tégla oltárt, és a régi templom ikonosztázionját is beállították. A Becsky család adományozott egy Szűz Mária- és egy Szent Mihály-képet, az utóbbit a főoltárra helyezték, a szatmári görögkatolikus templomból származó régi tabernákulum tetejére, míg a Mária-kép az előkészítő asztalra került. Az ikonosztázion négy képe elé négy gyertyatartót is kaptak, majd minden képet szépen kendőkkel díszíttetek. Mivel a boltozat nem épülhetett még meg, annyi vásznat gyűjtöttek a hívektől, hogy a szentély terét ideiglenesen vászon mennyezettel tudták fedni. 1832. október 25-én nagy ünnepséggel szentelték fel először az épületet.

Négy év múlva újra átköltöztek a Becskyek kápolnájába, s az időközben elhalt Eggenberger Fridrik helyett testvére, Mátyás, valamint a két Fülöp mester és legényeik segítségével a boltozáshoz fogtak. A munka serényen haladt, úgyhogy a templomot 1836. november 20-án, a búcsú ó-naptár szerinti napján, vagyis Szent Mihály és Gábor főangyalok ünnepén véglegesen fel is szentelték. Ekkor a berendezés tovább gyarapodott, az ikonosztázion négy alapképéhez, Prózma Mihály nemes megfestette vászonra a tizenkét apostol, valamint közéjük a Krisztus képét, ennek tetejére a keresztre feszítés jelenetét helyezte, sőt a királyi ajtót meg is aranyozta.

A torony befejezése még hátra volt. A toronykeresztet 1838. augusztus 12-én húzták fel, utána rövidesen zsindelyezték a sisakot, de a belső és külső, főképp vakolási munkáival csak évek múltán készültek el. Az építés eseményeit lejegyző papok megjegyzik, hogy új ikonosztáziont is kellene készíteni, de erre már nem futotta anyagi lehetőségeikből, mivel az új parókia építése sürgetőbb feladat volt. Palkovits János összegzése szerint 1841-ben, a torony vakolásának befejezése után az egész épület 13.758 forintba, és 54 krajcárba került.

A templom felszentelési ünnepeiről nagyon élvezetes beszámolókat írt Palkovits János. Az ünnepek nemcsak a falu lakosságát, hanem a környékbeli községek népeit is megmozgatták, jöttek római katolikusok papjuk vezetésével, de még a református prédikátorok közül is jelen voltak néhányan.

1859-ben a toronysisak zsindely helyett bádogfedést kapott, a kereszt gombját megaranyoztatták. Negyven év múlva a hajó fedését is bádogra cserélték, a toronysisakot is javították. A templomot kívül és belül is kifestették 1890-ben, ekkor kívülről sárga színű lett az épület. Újabb nagy általános külső és belső restaurálásra került sor 1927-ben, majd a 20. század második felében is. Az új évezredben a toronysisak és a hajó héjazatát is lecserélték, az eredeti kovácsoltvas toronykeresztet a templomban helyezték el.
A nagypeleskei templom monumentális megjelenésű, sziluettje messziről látszik már a szatmári sík vidéken, nagy tömegével, méltóságteljes arányaival meghatározó eleme a falu összképének. Az épületet klasszicista részletformák jellemzik, tömegalakítása viszont a 18. század második felétől kezdve a görögkatolikus új kőtemplomok többségét jellemző sémát követi: a templom hajójának keleti végén, a bizánci liturgia igényeinek megfelelően két klirosz, vagyis a kántorok számára fenntartott oldalapszist emelkedik, hangsúlyos a homlokzati torony, de sekrestye nem épül. Ez a forma elsőként a máriapócsi templom 1731-es tervrajzainak hatására, az 1737 és 1739 között épült nagykárolyi magyar görögkatolikus templomon jelenik meg. Szatmár megyében sok hasonló templom épül majd a 18. és a 19. században. A pócsi templom tetőzetének közvetlen hatása a kliroszokat önálló, térformáló elemként hangsúlyosabbá tevő kis tornyok alkalmazása is. A nagypeleskei templom közvetlen előképe a 19. század elején épült, egykori szatmári román görögkatolikus templom lehetett.

A templom nyugati homlokzata középtengelyében emelkedik a robosztus méretű, a főhomlokzat síkjából kicsit előre ugró torony. A főbejárat egyszerű kialakítású, minden díszítést nélkülöz, felette félköríves ablak nyílik. A fő homlokzatot dór fejezetű pilaszterek díszítik, amelyeket az egész épületen körbefutó hangsúlyos párkányzat koronáz. A torony legfelső emeletén, félkörívesen záródó, szalagkeretes ablakok nyílnak, a falak szélein dór fejezetes pilaszterek állnak. A torony párkányzatát csak az órahelyek körformája töri meg. A hagymaidomokból és egy lanternából komponált, bádogozott sisakot kettős kereszt koronázza. A templomhajó falait a toronyéval egyező kialakítású ablakok és pilaszterek tagolják, a kliroszoknak viszont körablakai vannak. A félköríves záródású szentélyen a hajóéval egyező formájú ablakok nyílnak. A hajó déli oldalán a keleti tradícióknak megfelelően a „férfiak templomába”, a hajó keleti felébe vezető ajtó nyílik, mivel a nők helye a hajó nyugati felében, az ún. „asszonyok templomában” volt.
A templom belseje is monumentális hatású. A hajót vaskos, egyszerű párkánnyal ellátott pilléreken nyugvó négy csehsüveg boltozat fedi, a szentélyben és a kliroszokban félkupolákat alkalmaztak. A torony alatt kicsiny pitvart alakítottak ki, míg a nyugati fal belső oldalán a főbejárattól balra csigalépcső vezet a toronyba és a karzatra, a jobbra eső oldalon egy kis kamra található. A nyugati karzat később, 1863-ban épült.

A belső falak festésére a budapesti Rétay és Benedek cég 1906 novemberében 2400 koronás árajánlatot tett, melynek egyik fele az ornamentális díszítő festést, másik fele pedig a boltozatokba szánt négy nagy kép elkészítését állta volna. Minden bizonnyal anyagiak hiányában a festés elmaradt. 1927-ben Tóth Gyula akadémia festőművész tíz darab, a falakra festendő olajképre tett ajánlatot. Ezek részben azonosak lehetnek a jelenlegi, a boltozatokban, valamint az oldalfalakon elhelyezett falképekkel, amelyeket az utóbbi években átfestettek.

A görögkatolikus templomok elengedhetetlen berendezése a diadalívben álló ikonosztázion. Már említettük, hogy először a fatemplom ikonosztázionját helyezték be az új templomba. Ez a megoldás gyakran előfordult a korban, hiszen az építkezésben anyagilag kimerült közösségeknek nem volt ereje új ikonosztáziont is építeni. Annak ellenére, hogy Nagypeleskén csak négy alapképről, a királyi ajtóról és egy diakónusi ajtóról beszélnek az írott források, nem kell feltétlenül azt gondolnunk, hogy a régi templomban teljesen hiányzott volna a többi sor. Elképzelhető, hogy az ikonosztázion felső sorait közvetlenül a boronafalra festték, mint ahogyan több máramarosi vagy bihari fatemplomban ma is látható, viszont a bontáskor nem is lehetett megmenteni őket.
A régi ikonosztázionról a leírások mellett két töredék segítségével is fogalmat alkothatunk. Az elmúlt években a templom padlásáról előkerült, az Istenszülőt ábrázoló, az ún. Hodigitria-Útmutató típusú ikon az ikonosztázion alapképe lehetett. A fára fölhordott vastag krétaalapozásra, temperával festett ikonon a zöld tunikát, fölötte vörös köntöst viselő Mária jobbjában fiát tartja, baljával rá mutat. A gyermek köntöse narancssárga, ingje fehér, piros övvel átkötve, jobbjával áld, viszont baljában a megszokott formától eltérően nem könyvet, hanem glóbuszt tart. Az ikon háttere ezüstözött, az aranyat imitáló lakkal bevonva, a krétaalapozásba vésett, akantusz levelekből kombinált díszítéssel, ún. mustrákkal. A háttéren hosszúkás kék mezőkben az Istenszülő és Jézus görög neveinek rövidítése szerepel, a gyermek nimbuszában a szokásos „ho ón” (=A létező) görög szavak is kivehetők. Az ikon fölső részét félkörívesen, a táblára erősített profilozott léccel keretezték, a kereten kívül eső mezőkbe két faragott, hatszirmú virágot is helyzetek. A nagyon rossz állapotú táblát (106x98 cm), a budapesti Képzőművészeti Egyetem Restaurátorképző Intézetében Seres Tamás diplomamunkaként restaurálta. A keretét díszítő, elveszett faragott oszlopait Szabóné Szilágyi Mária rekonstruálta korabeli analógiák alapján. Az egyik oszlop íves töredéke, másiknak csak a faragványt tartó kovácsoltvas szege maradt fenn, amelyeket a munka folyamán visszaillesztettek a táblára. Miután a restaurált ikon szerepelt budapesti, majd keszthelyi kiállításon is, méltó módon a templomban, a szószékkel szemközti pilléren helyezték el.

Az ikon korát stílusa, és a templomra vonatkozó történeti adatok alapján a 18. század első felére helyezhetjük. Az eddig név szerint még nem ismert mesternek, vagy inkább műhelyének több ikonja is fennmaradt az egykori Munkácsi Egyházmegye területén. A peleskeihez nagyon hasonló ikon került elő Kántorjánosiból, amely az Istenszülőt ábrázolja (Nyíregyháza, Görögkatolikus Egyházművészeti Gyűjtemény), de rokon emlékek a hodászi templomból származó, Örömhírvételt és Szent Miklóst ábrázoló ikonok is (ugyanott). Puskás Bernadett feltételezi, hogy ezek az ikonok már nem a Galíciában működő vándormesterektől, hanem a Kárpátok belső oldalán megtelepedett festők műhelyéből származhatnak. A mai Kárpátalja területén is fellelhetők még általuk festett képek, mint például Ábránkán egy nagyméretű Keresztre feszítés, vagy Repenyén egy Eleusza típusú Istenszülő-ikon (ennek a keretdísze volt a peleskei oszlopok rekonstrukciójának alapja), vagy a szvidniki Skanzen gyűjteményében lévő Szent Mihály-ikon. Úgy tűnik, hogy ez a mester még Lemberg környékére is eljutott, amint egy ikonosztázion töredékes apostolsora mutatja, mivel stílusában, részleteiben nagyon közel áll az előbb felsorolt ikonokhoz. Ezeket a képeket leginkább az arcok és a ruházat azonos kialakítása, a közös színvilág, valamint a mindegyiken feltűnő, a hátteret díszítő mustra szinte egyező formavilága köti össze. Az arcoknak hangsúlyos eleme az egyenes nyergű orr, a szelídséget árasztó szemek, és általában a meleg színek dominálnak.

Az előbb említett ikonok mellett szorosabb kapcsolatot mutat a peleskei képpel a Szatmár megyei Nagydobosról budapesti magángyűjteménybe került Szent Miklóst ábrázoló ikon is. Az azonos stílus mellett föltűnő a keret nagyon hasonló kialakítása, vagyis az élszedett barna oldallécek, az enyhén patkóívbe hajló félköríves felső léckeret, valamint a két rozetta, melyek egyszerűbb kialakításúak. Ez az ikon a peleskeinél kisebb méretű, ami a szélső alapképek esetében nem ritka. Nagyon valószínű, hogy ez a Miklós-ikon Nagypeleskéről származott el, ami azt is jelenti, hogy eredetileg az itteni ikonosztázionhoz tartozhatott. Nagypeleskén ugyanis 1907 nyarán, az új ikonosztázion építése során, a feleslegessé vált régi ikonosztázion képeket, hogy ne foglalják a torony alatti helyet, árverésen értékesítették a hívek között. A vásárlók és az eladott képek számát feljegyezték, de hogy ki melyik képet vette meg, sajnos nem. Elképzelehtő, hogy a Szent Miklós-képet megvásárló személyen keresztül más faluba is eljuthatott az ikon, így Nagydobosra is átkerülhetett. De az sem zárható ki, hogy a régi nagydobosi fatemplomnak volt hasonló stílusú ikonosztáza, s abból maradt fönn ez az ikon. Ez az eljárás nem volt ritka a korszakban, például az ungvár-czeholnyai templom számára néhány évvel korábban építendő ikonosztázion építése során a régi ikonok is a hívek tulajdonába kerülhettek.

Nagypeleskén a régi ikonosztáziont az új templomba való áthelyezésekor a tizenkét apostol, Krisztus, a nagy főpap, és a felette álló keresztre feszítés jelenetével bővítették. A vászon Krisztus-kép fa merevítő keretéhez erősített kereszt, valamint az ugyanerre a keretre rögzített, pléhre festett Szűz Mária és János evangélista szintén a padlásról kerültek elő. Ezek Prózna Mihály munkái, valóban nem túl nagy művészi érzékkel készítve. 1863-ban festéket vettek az ikonosztázionra, valószínűleg a fa keretekre. Az 1870-es inventáriumban azt írják róla, hogy „elavult, ízlés nélküli festményekből áll.” 1891-ben még új képekkel is gazdagodott. Az 1905-ös leltárban viszont azt írták, hogy Szatmárnémetiből származik az ikonosztázion, majd két év múlva Gönczy Antal így ír rögtön az új ikonosztázion felállítása után: „A nagypeleskei templom ócska ikonosztázionjának négy alapképét 70 évvel ezelőtt a szatmár-németi gör. kath. régi templomtól kapta. Fára festett primitív munka volt az. Az ünnepek képeinek helyét egyszerű 3-4 frtos papír lenyomatu képek töltötték be, az apostolokat pedig hosszú vászonra Bacsóvszky nevű, npeleskei származású gk. papjelölt festette művészi ihlettség nélkül.” Minden bizonnyal Gönczy itt elődje, Zsiga László leírását értette félre, aki azt mondja, hogy a szatmári templomból egy ócska tabernákulumot, s nem ikonokat vettek. A Prózna Mihályétól különböző festő nevét nem tudom, honnan veszi. Tévedésére időközben Gönczy Antal is rájött, mert az új ikonosztáziont és a falu történetét ismertető, az építtető cég folyóiratában közzé tett szövegében az ikonosztázion szatmári eredetét már nem említi, hanem azt írja, hogy a fatemplomból hozták át.

Az új ikonosztázion építését 1906. november 4-én, az egyházközségi gyűlésen határozták el. Az amerikás hívek kezdeményezésre és hathatós támogatásával 2500 korona jött már össze, emellett egyes családok elvállalták bizonyos képek megfestését. A budapesti Rétay és Benedek cég tervét és árajánlatát fogadták el, „azon hozzáadással, hogy az új ikonosztázionba a meglevő Szűz Mária kegykép kellő restaurálás után behelyezendő, és a cég vegye át a régi képállvány király ajtóit 300 korona értékben.” A cég jelen lévő képviselője, Rill úr kész volt az alkura, sőt még további 300 korona engedményt is adott, így 3900 helyett csak 3300 koronát kért. Abban is megegyeztek, hogy a képállvány felállítása után azonnal 2000 koronát fizetnek a hívek, a többit 1907. szeptember 30-ig kamatmentesen, ha a következő évre is átcsúszna a kifizetés, akkor már 6%-os kamat terheli a maradékot.

Az új ikonosztáziont (6,5 m széles 7 m magas) két hónap múlva az ónaptár szerinti karácsony vigíliáján be is állították. A kész mű néhány részletében eltér a közölt tervektől, de a Mária-kép helyet kapott benne. Érdekes, hogy a „régi” kegykép, semmivel sem tűnik régebbinek a többinél. Úgy látszik, hogy a cég nem restaurálta, hanem egyszerűen újra cserélte a régi Istenszülő-ikont, amely talán azonos lehet a nemrégiben előkerült ikonnal, mivel a kép festett felületén látható szögnyomok arra utalnak, hogy egy időben fogadalmi ajándékok, koronák és ékszerek díszíthették. Nagypeleskén ezzel a képelhelyezéssel minden bizonnyal a pócsi templom ikonosztázionját kívánták megidézni, mivel ott akkor még a királyi ajtó felett volt a kegykép, s pócsi hatásnak tűnik a Mária-kép előtti gyertyatartók elhelyezési módja, valamint a szív alakú persely alkalmazása is. Gönczy Antal szerint a hívek nagyon elégedettek voltak a művel, bár a kifizetés akadozva ment, hiszen a képek árával adósok közül volt, aki csak 1920-ban fizetett.

A templom diadalívét szinte teljesen kitölti az ikonosztázion. Az alsó sorban négy alapkép áll, közöttük három ajtó nyílik. Az alapképsor ritmikáját nyolc, ión fejezettel ellátott féloszlop, valamint a képek és az ajtók félkörívesen záródása adja meg, fölöttük áttört faragványok teszik szellőssé és fényáteresztővé az egyébként zárt falat. A kétszárnyú királyi ajtó növényi elemekből kombinált áttört faragványokból áll, közöttük a négy evangélista képe. A két diákonusi kapun egy-egy angyal ovális képe látható, szintén áttört faragással övezve. Az ajtók fölött vörös, drapériát imitáló faragványok vannak. A következő szinten, az ünnepsor képeit is féloszlopok választják el, félkörívesen záródnak, az egyes képeket aranyozott faragványok koronázzák. Az apostolsor egyszerűbb kialakítású mind a képek formája, mind az őket keretező faragványok tekintetében. Az építmény középtengelyében a szokásostól eltérően az ünnepsor közepén nem az Utolsó vacsora, hanem egy Mária-kép látható, fölötte viszont a már megszokott, Krisztus, mint nagy főpap helyezkedik el. Az oromzaton a tizenkét próféta, ovális képe látható, két sorba, ornamentális háttér elé helyezve, az egész együttest koronázó keresztre feszítés két oldalára. Különös, hogy a prófétaképek körüli ornamentika nem szimmetrikus, sok szabálytalanságot. Ennek az az oka, hogy a Rétay és Benedek gyár valószínűleg a templom korábbi berendezéseinek a faragványaiból rakta össze ezt az ornamentikát, nyilván a költséghatékonyság motiválta ezt a merőben szokatlan, s egy különleges kollázst eredményező megoldást.

A budapesti Rétay és Benedek cég ebben az időszakban számos helyen épített ikonosztáziont, az elsőt minden jel szerint a Zemplén megyei dubrókai templomban állították fel 1895-ben. A cég 1900-tól mutat nagyszabású fellendülést, mert innentől kezdve saját folyóiratukban mutatták be műveiket, közöttük sok ikonosztázion tervet a műalkotások beszerelése után kapott köszönő leveleket, ahogyan a peleskei munka esetében is történt.

1913-ban az új főoltárt is velük építtette Matyaczkó György parókus. Az előző oltárt Szent Mihály, majd Szűz Mária-képe díszítette. Az előbbit a Becskyektől kapták, az utóbbi is a család tulajdonából került ide. A jelenlegi Szűz Mária-képet 1889-ben Zeller Mihály (1859-1915), helyi születésű, főképp tájképeket festő készítette Bécsben, amely a híres spanyol festő Murillo Madonnáját követi. Ezt a képet 1913-ban elküldték a Rétay és Benedek cégnek, ahol megtisztították, és új kerettel látták el, hogy az általuk épített baldachinos főoltárra is fel lehessen helyezni.

A szószéket 1863-ban építették, hangvetőjét a két kőtábla és egy kereszt, valamint a peremén függő bojtocskák díszítik. Szépek a hajóban függő csillárok, egyik réz, a másik neobarokk fa csillár a 19. század második feléből.

A romániai görögkatolikus egyház hivatalos fölszámolása után az egyházközség hivatalosan a nagyváradi ortodox egyházmegye „rutén” parókiái közé tartozott. A hívek ennek ellenére mégis magyarnak, és görögkatolikusnak tartották magukat akkor is most is, így a politikai változások után az elsők között kezdték immár hivatalosan is magukat görögkatolikusnak vallani.