Máriapócs, Szent Mihály főangyal kegytemplom

Máriapócs, Szent Mihály főangyal kegytemplom

Máriapócs a magyar görögkatolikusok lelki központja, Kelet-Közép-Európa egyik leglátogatottabb zarándokhelye, 2005-től kezdve Magyarország Nemzeti Szentélye.

Pócson a magyar reformátusok mellett a 17. század közepétől kezdve az északkeleti vármegyékből ruszin telepesek egy csoportja is megtelepedett, akiknek hamarosan egyházközséget is alapítottak. 1696. november 4-én a görögkatolikus fatemplomban zajló vasárnapi istentisztelet alatt Eöry Mihály földműves azt vette észre, hogy az ikonosztázionon elhelyezett Mária-ikon szeméből könnyek folynak. A rendkívüli jelenségre felhívta Molnár János kántor, majd pedig az összes többi jelenlévő figyelmét. A könnyezés változó intenzitással egészen december 8-ig tartott, majd megszűnt.

A megmagyarázhatatlan jelenség hírére a közeli Nagykálló városában állomásozó császári tábornok, Johannes Andreas von Corbelli gróf tisztjei kíséretében lovagolt át Pócsra. A könnyező Mária-ikont kézbe véve és megvizsgálva személyesen győződött meg arról, hogy nincs szó csalásról: a könnyek akkor is bőségesen hullottak az Istenszülő szeméből, amikor az ikont a kezében tartotta. A könnyeket kendőjével itatta fel. Corbelli látogatásával szinte egyidejűleg a kállói plébános, Kriegsmann Jakab is megszemlélte a csodás eseményt, s arról értesítette Kollonich Lipót bíborost, esztergomi érseket, illetve főpásztorát, Fenesy György egri püspököt. Az egri püspök vizsgálatot rendelt el, melyet helynöke, Pettes András nagyprépost végzett el 1696 utolsó, illetve 1697 első napjaiban. A vizsgálati jegyzőkönyv, melyet ma a budapesti Egyetemei Könyvtár Kézirattárában őriznek, tartalmazza harminchat tanú (köztük református és evangélikus katonák) vallomását, illetve Corbelli tábornok eskü alatt tett írásos tanúságtételét.

A Mária-ikon története a nyolcadik tanú, Csigri László bíró vallomásából rekonstruálható. Az ikont 1675 körül ő rendelte meg Pap Dániel parókus István nevű öccsétől. A kialkudott árat azonban, 6 magyar forintot, Csigri szülei sokallták, így végül azt egy másik pócsi lakos, Hurta Lőrinc vette meg és adományozta a templomnak. A 50x70 cm-es juharfa táblára temperával festett kép az úgynevezett Hodigitria (útmutató) Istenszülő-ikonok közé tartozik: Mária a bal karján tartja a gyermek Jézust, jobb kezével rámutat: ő az Út. Az ikon alsó részén cirill betűkkel az alábbi szöveg olvasható: „Én, Isten szolgája ezt a képet bűneim bocsánatára állíttattam”.

A csoda híre Bécsbe is eljutott, I. Lipót császár 1697 márciusában rendeletben utasította az egri püspököt a pócsi könnyező ikon Bécsbe szállítására. A kegykép elszállítása nemzeti sérelemmé vált: a Rákóczi-szabadságharc (1703-1711) programját megfogalmazó irat („Recrudescunt diutina Inclytae Gentis Hungarae vulnera...”) száz sérelme között kilencvenedikként ott találjuk a pócsi kép „elvitelét és vissza nem hozatalát”.

A könnyező ikon Bécsbe szállítása öt hónapig tartott. Az út során érintették Tokaj, Bárca, Kassa, Eger, Pest, Buda és Győr városát. A képet mindenütt nagy tisztelet övezte. 1697. július 4-én érkezett meg Bécsbe, ahol Ernst von Trautson érsek vezetésével mintegy százezer ember fogadta. Az ikont először az uralkodói párhoz vitték a Favorita-palotába, majd a város nagyobb templomaiban helyezték el három-három napra. A kor híres hitszónoka, Abraham a Sancta Clara augusztus 8-án tartott prédikációjában a könnyező kegyképet a törökellenes háború szövegkörnyezetébe helyezte. Az 1697. szeptember 11-én Zentánál aratott török feletti döntő győzelem a közvélemény szemében egyértelműen a pócsi Szűzanya közbenjárására született meg. Végül ádvent első vasárnapján a Stephansdomban helyezték el az ikont a főoltáron. 1946-tól a Stephansdom déli oldalhajójának első mellékoltárán látható. Jóllehet a pócsi kegykép bécsi tiszteletének intenzitása az évszázadok alatt nem csökkent („unsere Liebe Frau von Wien”), a könnyezés csodája Bécsben nem ismétlődött meg.

Pócson a Mária-kép helye évekig üresen maradt, majd Telekessy István egri püspök ajándékaként 1707 körül egy másolat került ide, melynek festője ismeretlen. 1701-ben Mészáros Mátyás, pócsi lakos Lipót császártól engedélyt kapott, hogy a pócsi fatemplom rendbetételére gyűjtsön. A következő években az egyházi hatóságokat már egy új templom és bazilita kolostor építése foglalkoztatta. 1714-ben Hodermárszky János József, választott munkácsi püspök erre tett javaslatot a bécsi udvarnál, de a kezdeményezés az egri püspök késlekedő véleménye miatt elakadt.

1715. augusztus elsején a reggeli istentisztelet alatt, melyet Pap Mihály parókus végzett, Molnár János kántor arra lett figyelmes, hogy az eredeti kép helyén elhelyezett másolat szeméből is könnyek folynak. A könnyezésnek még másnap és ötödikén több tucat tanúja volt. A parókus értesítette a Kállóban tartózkodó Bizánczy György Gennadius görögkatolikus püspököt, illetve Erdődy Gábor Antal egri püspököt, aki Kiss János, egri nagyprépostot bízta meg a könnyezés kivizsgálásával. Ez a vizsgálat is azzal a megállapítással zárult, hogy a csoda valós, manipulációnak nyoma nincs. 1715. szeptember 19-én keltezett levelében az egri püspök elismerte a csoda tényét és a települést kegyhellyé nyilvánította, mely ezután veszi fel a „Mária” előtagot.

Az újabb könnyezés és a kegyhellyé nyilvánítás után ugyan egyre sürgetőbbé vált egy új templom építése. 1730 utolsó napjaiban Bizánczy püspök kezdeményezésére tárgyalások kezdődtek Liczky Nikodémus kassai építőmesterrel az új templom megépítéséről. A tárgyalásokon rögzítették, hogy a templomnak a bizánci szertartás igényeit figyelembe véve kell megépülnie. Az 1731 tavaszán megkezdődött építkezés első szakasza mindössze két évig tartott, mivel 1733-ban meghalt a püspök. Csak Blazsovszky György Gábor (1738-1742) idejében kezdték folytatni, a püspök haláláig mindössze az oldalfalak készültek el. A templom építésének befejezése Olsavszky Mihály Mánuel (1743-1767) püspöknek köszönhető, aki 1744-től új lendületet adott a munkának. 1749-ben szentelték föl először a templomot, a déli oldalon egy bazilita monostor építése is megkezdődött, szintén Liczky Nikodémus vezetésével. Mivel a baziliták pócsi megtelepedése sértette a nyírbátori minoriták érdekeit, 1751-ben az építkezés megakadt, s csak két évvel később tudtak beköltözni be a szerzetesek. A templomot 1756. szeptember 8-án szentelték föl ünnepélyesen, bár a tornyok még nem voltak készen.

A két homlokzati tornyos, nyújtott szentélyű templom hajója két oldalapszissal bővül. Az új zarándoktemplom a környék monumentális épületének számít mindmáig. A berendezés fokozatosan készült. A diadalívben álló ikonosztázion faragására Olsavszky püspök 1748-ban egy Konstantin nevű, magát konstantinápolyinak valló görög mestert fogadott fel, aki mintegy nyolc hónap alatt készült el a 13 magas, 6 méter széles, dúsan faragott művel. Az első ikonok készítői ismeretlenek, ezekért 1756-ban fizettek. 1783-ban Spalinszky Mihály munkácsi festőt bízták meg, hogy új ikonokat fessen az ikonosztázba. Ikonjaiból mára mindössze öt maradt fenn (Krisztus , mint nagy főpap, és négy apostol), mivel 1896-ban Spisák gyulával teljesen új képeket festtettek. A 2010-es restaurálás nagy meglepése volt, hogy a próféták eredeti, az 1750-es évekre datált ikonjai közül több előkerült az átfestések alól.
Az kegykép helye eredetileg az ikonosztázion középső, királyi ajtaja fölött volt. 1944-ben a templomhajó északi apszisában álló barokk Szent Kereszt-oltárt a pécsi ferences mesterek átalakították, is itt helyezték el 1946-ban a kegyképet.

A templomot 1748/49-ben Olsavszky püspök megbízásából Izbéghy Veres István, kassai festette ki. A barokk festés látszatarchitekúráját a 19. századi végi, és az 1940-es években a Boksay József, ungvári művész által vezetett felújítás alatt ugyan erősen átfestve ugyan, de megőrizték. Ekkoriban készítette Petrasovszky Manó, sátoraljaújhelyi művész a szentély falát díszítő, a magyarság Mária-tiszteletét bemutató monumentális pannót is.

A fekete márvány főoltárt 1750-ben Forgách Pál, nagyváradi római katolikus püspök adományozta. Az 1750-es években a környék nemeseinek támogatásával mellékoltárok, és szószék is épült.

A bazilita szerzetesek vezetése alatt a kegyhely egyértelműen Kelet-Magyarország legjelentősebb zarándokhelyévé vált. 1856-ban templomtornyokat egy szinttel megmagasították, 1896-ban teljesen felújították.

A kegykép harmadik és ezidáig utolsó könnyezése 1905. december 3-án kezdődött. Gávris Kelemen bazilita szerzetes figyelt fel arra, hogy a Szűzanya arca a szokottnál sötétebb, jobb szeméből könnycsatorna húzódik le az arcon, ami egy könnycseppben végződik. A könnyezés december 19-ig folyamatosan tartott, majd december utolsó két napján is, összesen 18 napig. A könnyezést ez alkalommal vizsgálóbizottság ellenőrizte, s megállapította valódiságát.

Az első könnyezés 250. (és az ungvári unió 300.) évfordulóján 1946. szeptember 8-án a Máriapócsra összesereglett negyedmilliós zarándoktömeg jelenlétében a későbbi hitvalló Mindszenty József bíboros vezetésével folytak az ünnepi szertartások. Ezzel zárták le a templom 1938-ban kezdődött, nagyszabású fölújítását. 1948-ban a kegytemplom XII. Piusz pápától még „basilica minor” címet kapott, de két évvel később a bazilita szerzeteseket a kommunista hatalom elűzte a kolostorból. Jóllehet attól kezdve a búcsúk szoros rendőri felügyelet mellett zajlottak, búcsúk jelentősége nem változott. Mindazok, akik lakóhelyükön a megfigyelés miatt nem merték vallási identitásukat vállalni, sok esetben a zarándoktömegben elvegyülve járultak szentségekhez.

Az 1989/90-es politikai rendszerváltás a kegyhely életében is jelentős változásokat hozott. II. János Pál pápa 1991-es magyarországi látogatásakor Máriapócs az ünnepségek kiemelt helyszíne volt. Évtizedek után ekkor vált ismét lehetővé, hogy a szomszédos országokból is szervezetten érkezzenek zarándokok. Máriapócsra visszatérhettek a bazilita atyák és a nővérek is. A kommunista korszakban elmaradt infrastrukturális fejlesztések pótlása napjainkban is tart: 2008-2010 között immáron európai uniós források igénybevételével zajlott le a kegytemplom külső és belső felújítása, illetve a bazilika környezetének rendezése.