Fábiánháza, görögkatolikus templom

Fábiánháza, görögkatolikus templom

A Legszentebb Istenszülő születése

Nagykároly és Nyírbátor között félúton fekszik Fábiánháza, ahol a történeti Szatmár vármegye magyarországi részének legmonumentálisabb görögkatolikus temploma áll. Az épület hatását fokozza, hogy egy kisebb dombon emelkedik, nyugati homlokzata az úthoz közel fekszik, látványa Mérk felől közeledve tárul föl igazán, mivel a templom középtengelye az út vonalára nem merőleges, hanem hegyes szöget zár be.

Fábiánháza Szent Benedek tiszteletére szentelt templomát 1332-ben említik először, amikor a Bátoriak zálogba kapják a település egy részét, amelyet 1341-ben meg is vesznek, 1354-ben pedig már osztozkodnak rajta. A falu 1422-től kezdve lesz az ecsedi uradalom része. Újabb adataink csak a 18. századból vannak a templomról. A törökök elleni, majd a felszabadító háborúk idejében megritkult lakosság gyarapítására 1720 és 1724 között hadadi Wesselényi István hívott be jobbágyokat. A telepesek egy részének 1725-ben megengedte, hogy a kocsmáltatás jövedelmeit két évig megtarthassák, és a puszta „magyar” (értsd: református) templomot befedjék. Úgy tűnik tehát, hogy a középkori templom még állt, de erősen lepusztult állapotban volt. A szegény egyházközségek anyagi támogatására létrehozott állami pénzügyi alap (Cassa parochorum) megbízásából végzett 1734-es összeírásban megemlítik, hogy a fábiánházi templom kőből van, hajdan katolikus volt, húsz éve elpusztult, most a kálvinisták bírják. A reformátusok ezt a templomot 1753 körül a görögkatolikusoknak engedték át, minden bizonnyal a földesúr, a Károlyi család erős nyomására.

A görögkatolikus jobbágyok pontos betelepítési ideje nem ismert. 1734-ben már volt itt fatemplomuk, amely két évvel korábban épült. 1741-ben említik a jó állapotú fatemplomot, de pap éppen nem volt. 1784-ben úgy tudták, hogy az egyházközséget körülbelül ötven évvel korábban, tehát 1735 körül alapították, ami azt is jelenti, hogy ekkoriban, vagy nem sokkal korábban érkeztek a faluba. 1751-ben a szomszédos Mérk filiájaként írták össze a községet, ahol ekkoriban parókia és fatemplom állt, az itteni templomról nincsenek adatok. 1753. augusztus 22-én gróf Károlyi Ferenc két fábiánházi jobbágyának adott engedélyt, hogy alamizsnát gyűjtsenek a katolikus templom helyreállítására. Ez a templom biztosan azonos azzal, amelyet korábban a reformátusok újítottak föl, ugyanis a gróf 1760. május 7-én kelt levelében nekik is megengedte, hogy fából oratóriumot építhessenek maguknak az unitusoknak átengedett, régi katolikus templom helyett. Az átadás idejét a későbbi források is megerősítik. 1776-ban úgy tudják, hogy a reformátusok által elhagyott templomot huszonkét évvel korábban, vagyis 1754-ben vették vissza, amikor részben a hívek, részben a földesúr állíttatta helyre. 1784-ben azt írják, hogy huszonnyolc évvel korábban a hívek újították meg az épületet. Gróf Eszterházy Károly, egri római katolikus püspök (1762-1799) egyházlátogatása során is kiemelték, hogy ez a templom eredetileg a latinoké volt.

Fábiánháza fejlődésével párhuzamosan a szomszédos Mérk anyaegyháza fokozatosan elenyészett. 1773-ban a fábiánháziak azt kérték a munkácsi püspöktől, hogy engedje meg nekik a pusztuló mérki fatemplom harangjainak és kepeinek leszerelését és áthozatalát, mivel onnan évekkel ezelőtt tizenkét zsellércsalád telepedett át Fábiánházára.

1798-ban összesítették a Munkácsi Egyházmegye kőtemplomainak adatait. Az itteni templomról ekkor azt jegyezték fel, hogy sokak véleménye szerint Báthori István építette a nyírbátori, jelenleg reformátusok által használt templom formájára. Meg is jegyzik, hogy a Báthorik kőbe vésett címere még ma is látható a fábiánházi templomon. A pusztulástól Károlyi Ferenc mentette meg amikor átengedte a görögkatolikusoknak, a tetejét pedig Rácz Demeter állította helyre.

A fábiánházi görögkatolikus templomról 1989-ig mégsem sejtette senki, hogy középkori részei volnának, mivel a 19. századi bővítés eredményeként késő barokk, kora klasszicista építészeti formákat mutat, csak az északi oldalon volt látható egy befalazott középkori, egyszerű Bátori-címert ábrázoló faragott kő, amelyet a helyi hagyomány az nagyecsedi várból származtatott. Az ekkoriban végzett, külső vakolatcserével járó helyreállítás folyamán, a déli oldalon két csúcsíves ablak körvonalát (az egyiknek csak a fele maradt meg), az északi oldal nyugati végében pedig egy széles, szegmensíves nyílás nyomait mutatták be. A vakolattól megtisztított falakon jól látszott, hogy a téglából épült templomon a faragott köveket a bővítmények alapozásához használták fel, amelyek talán a lebontott középkori épületrészekből kerülhettek ki, de az is elképzelhető, hogy Nagyecsedről, a vár romjaiból származtak.

A templom 1828-ban kezdett és egy évvel később befejezett bővítéséről a diadalív déli pillérének szentély felé néző oldalára helyezett kőtábla vésett, egyházi szláv és latin nyelvű felirata emlékezik meg. A bővítés következtében a templom eredeti középkori szentélyének formáját, nagyságát és a hajó nyugati végződését nem ismerjük. A templomhajó déli és északi fala a padláson, a boltozat fölött is vakolt, meszelt, ami azt mutatja, hogy ez a szakasz az átépítés előtt nem volt boltozva. Régészeti kutatás nélkül nem dönthető el, hogy az északi falon talált és a templom külső falán bemutatott nyílás eredetileg egy oldalkápolnába, vagy inkább sekrestyébe vezetett. Az ugyancsak az északi falon, a toronylépcső ajtaja fölött, fejjel lefelé beillesztett, három sárkányfogat ábrázoló Bátori-címer esetében egyáltalán nem zárható ki, hogy eredetileg is a templomhoz tartozott, és nem Nagyecsedről került ide, hanem a kegyurak középkori építkezéseinek emlékét idézi. A templom széles hajómérete, nagyszabású déli ablakai arra utalnak, hogy a középkori templom a 15. század végén, vagy a következő század elején épülhetett, talán a korábbi, csak okleveles adatokból ismert épület fölhasználásával.

A 19. században bővített templom szentélye a hajóval azonos szélességű, félkörívesen záródik. A hajó keleti végén a kántorhelyek befogadására alkalmas két oldalapszis, klirosz is épült. Tömegüket a tetőszerkezeten megjelenő, lanternával bővített két kis hagymaidomokból szerkesztett sisak teszi hangsúlyossá. A nyugati homlokzati torony tömege enyhén kiugrik a főhomlokzat síkjából, amelyet pilaszterek tagolnak. Az egyenesen záródó főbejárat fölött vakolatdíszes, szintén egyenes párkány húzódik, majd a középtengelyben ívesen záródó ablak következik, amelynek alsó felét elfalazták. Az ablak fölött egykor faragott kőtábla emlékezhetett meg valamilyen, az épülettel kapcsolatos fontos eseményről, amelynek felirata a vakolás miatt ma már olvashatatlan. Fölső keretén faragott, talán a Károlyi család címeréhez tartozó korona vehető ki. A torony legfelső emeletén a négy ablak egyenesen záródik, a fölöttük lévő ívmezőkben sugaras, alattuk pedig korlátot idéző vakolatdíszt alakítottak ki. A toronytest sarkain pilaszterek tartják a gazdagon profilozott főpárkányát, amelynek vonalát csak az órahelyek ívei bontják meg. A toronysisak gazdagon tagolt, több hagymaidomból és lanternából épül föl, tetején kovácsoltvas latin kereszt emelkedik. Az egész templomot eredetileg zsindely fedte, a tornyot már 1869-ben, a hajót pedig az 1880-as években bádoggal fedték át. A hajó héjazatát 2014-ben egy pályázatnak köszönhetően újra cserélték.

A hajó és a szentély falain nincs vakolatdísz, csak a főhomlokzaton, a toronytest két oldalán alakítottak ki faltükröket. Az egész épületen profilozott párkány fut körbe. A főhomlokzat párkánya fölött, a toronytesthez kapcsolódó íves falmezők végén klasszicista, faragott kővázák álltak. Utóbbiakat az életveszély elhárítása miatt, 2014-ben műkő másolatokkal helyettesítették. A hajó déli oldalán egyszárnyú ajtó nyílik, amelynek szőlőmotívumokkal díszített, faragott ajtószárnyat 1910-ben adományozták a rajta olvasható felirat szerint. A karzatot és a tornyot az északi oldalon lehet megközelíteni. A bizánci hagyományokhoz híven a templomnak nincs sekrestyéje.

A templom belseje egységes, késő barokk formát mutat. A szentélyt és a kliroszokat félkupola, a hajót három, hevederívekkel tagolt csehboltozat fedi, amelyek egyszerű fejezetű, tükörrel tagolt pillérekre támaszkodnak. A hajó nyugati végében a két pilléren nyugvó karzat későbbi beépítés, a karzat eredetileg csak a torony szélességében húzódott, jóval kisebb méretű volt. A torony járószintje három lépcsőfokkal alacsonyabb a hajóénál, hiszen ez a 19. századi bővítés valószínűleg túlnyúlt a középkori templom számárára még elegendő hosszúságú dombon. A toronyalj déli oldalán egy kis boltozott, ajtó nélküli helyiség nyílik, míg a vele azonos alapterületű, lefalazott északi rész kívülről közelíthető meg, s onnan indul a karzatra, illetve a toronyba vezető csigalépcső.
A falak és boltozatok eredetileg nem voltak festve. 1882-ben a belsőt újra kivakolták, a következő évben pedig egy nagykárolyi festővel „csinosan” ki is festették. Ekkor a már sok helyen gödrös, erősen kopott téglapadlóra fekete-fehér, hatszögletű cementlapokból új belső burkolatot fektettek. Az ikonosztázion előtt, a kliroszok szélességében a padlószintet egy lépcsőfokkal megemelték, ez a szólea (külső szentély). A lépcsőfok kő hasábjainak felülete erősen kopott, ami arra utal, hogy a jelenlegi padok előtti időben még az oldalfalakhoz közel eső szakaszain is jártak.

A templombelső újabb, nagyobb szabású belső felújítására 1933-ban került sor, amikor Korény József egri festővel kifestetik az egészet. Valószínűleg ekkor készülnek az padok is a korábbi lócák helyett, az eredeti padokból néhány a karzaton maradt fönn. A templom jelenlegi festése Puskás László görögkatolikus festőművész munkája 1989-ből. A három csehboltozatban az Ószövetségi Szentháromság, a Pantokrátor a négy evangélistával, és az Istenszülő születése jelenet látható, a szentély boltozatán Krisztus nem kézzel festett képmása kapott helyet.

A diadalívet teljesen kitölti a monumentális ikonosztázion. A négy alapkép (balról jobbra haladva: Szt. Miklós, Istenszülő a gyermekkel, Tanító Krisztus, Szűz Mária születése) előtt a barokkra jellemző koporsóforma, díszesen faragott kis oltárok állnak. Az alapképek két oldalán búzakalásszal, gyümölcsökkel díszített, volutákban végződő lizénák teszik mozgalmassá a szerkezetet. A lizénák motívumai a középtengelyhez viszonyítva szimmetrikusan változnak: a királyi ajtó két oldalán még gazdagabbak, az eucharisztikus szimbólumokkal (szőlő, búza) ékesek, majd más gyümölcsök, körte, alma és rózsák jelennek meg, az oldalfalak felé haladva egyre kevesebb. Az ívesen záródó képeket és a három ajtót a fölső kereteikkel egybefaragott, áttört, virággal gazdagított, rokokó ornamentikájú oromdíszek koronázzák. Az alapképek alatt, a lizénákat tartó konzolok között babérfüzérek kaptak helyet. A királyi ajtó szárnyain hat, áttört faragványokkal övezett, lant alakú képmezőbe az Örömhírvételt és a négy evangélistát festették, zárólécén püspöki mitra jelenik meg. Az ajtó keretén két egyházatya, Aranyszájú Szt. János és Nagy Szt. Bazil látható, a keret ívében a Szentlélek galambja lebeg kék háttér előtt. A következő sorban tizenkét ünnep, középen a Titkos (Utolsó) vacsora szerepel, egy szinttel feljebb tíz apostol áll a Krisztus, mint nagy főpap monumentális ikonja két oldalán. Fölöttük a tíz próféta négykaréjos keretezésű mellképe alkot egy sort. A fölső sorok közötti lizénák is gazdagon faragottak, az ikonok tetején áttört faragások teszik könnyeddé a szerkezetet. Az egész ikonosztáziont a keresztre feszített Krisztus, két oldalán a szomorkodó Istenszülő és János apostol ikonja zárja. A kereszt tövében szőlőtő és búzakéve jelenik meg, míg a szomorkodók ikonja mellett áttört, volutákból és tajtékokból kombinált díszítőelemek díszítik az oromzatot.

Az egész építményt nagyon gazdag, rokokó elemekből építkező, dúsan burjánzó, áttört faragás jellemzi. A motívumok gyakran aszimmetrikusak, a korszakra jellemző rocaille-ok váltakoznak levelekkel, rózsákkal, gyümölcsökkel. Az aranyozott ornamentika mellett az architektonikus részek, a párkányok visszafogottak, arányosak. A képek fölötti áttört részeknek köszönhetően a természetes fény is szerepet kap, az ikonosztázion zártsága mérséklődik, inkább olyan színfalként jelenik meg, amely dinamikusan köti össze a mennyeiket a földiekkel.

Az ikonosztázion készítésének idejére, festőjére, faragójára vonatkozó adat eddig nem került elő. Stílusa alapján a 19. század elejére datálhatjuk. Előképe minden bizonnyal a Munkácsi Egyházmegye központjában, az ungvári székesegyházban fölállított ikonosztázion volt, amelyet Franz Feck (Feeg) kassai faragó készített 1776-ban. A fábiánházi ikonosztázion mestere az ungvári mintából indult ki, ami a szerkezet arányaiban, a faragványok elhelyezésében, a királyi kapu formáján világosan megmutatkozik. Az áttört díszítőfaragványok komponálása viszont már eltérő, a rocaille-ok helyett a növényi motívumok dominálnak, bár az aszimmetriából fakadó nyugtalan mozgalmasság továbbra is érzékelhető.

Az ikonosztázion képeinek festőjét szintén nem ismerjük, a korszak másodvonalbeli, talán kisvárosi mestere lehetett, aki a bizánci hagyományokat nyugati előképekkel ötvözte, ami a korszak festészetében teljesen elfogadott és haladó megoldásnak számított. A figurák arányai nem mindig szerencsések, gyakran sablonosak, darabosak, ami különösen az ünnepekre érvényes. Az arany háttér, az arannyal írt, egyházi szláv nyelvű feliratok, az alapképek kompozíciói még a hagyományok tiszteletét tükrözik, akárcsak az először sematikusnak tűnő, de az aprólékos modellálásnak köszönhetően közvetlen bájt sugárzó arcok. A templom címünnepét, az Istenszülő születését ábrázoló tábla hátoldalán grafit ceruzás, német felirat került elő (Geburt Mariae), amely a kép témáját jelöli. Ugyanez olvasható a kép fölötti áttört faragvány hátoldalán is. A készítéssel valószínűleg egyidős feliratok vagy a festőtől, vagy az asztalostól származnak. Arra utalnak, hogy az ikonosztázion mesterei valamelyik városi műhelyben dolgozhattak, s valószínűleg nem is voltak görögkatolikusok.
Az ikonosztázion stílusa alapján egyértelmű, hogy még a templom 1829-es bővítése előtt ide készült. Ezt erősítik meg az utólagos szerkezeti változások is. A szólea emelt szintjének köszönhetően az alapképeket és az előttük lévő asztalokat kb. 15 cm-rel meg kellett emelni, aminek következtében az alapképek két oldalán álló lizénák belefutnak a fölöttük lévő párkány képszékébe. A templomhajó a bővítés előtt ugyanilyen széles volt, az új szentély diadalívénél arra kellett csak figyelni, hogy a két diakónusi kapu is használható maradjon. Mivel a templom korábban nem volt boltozva, az ikonosztázion két felső sora az ünnepsorral egyező hosszúságú volt. Az új boltozat hevederíve miatt viszont az apostol- és a prófétasor két szélső képe függőlegesen már nem fért el. Feltételezhető, hogy döntve erősítették őket a falra, de mára már elkallódtak ezek a képek.

Az ikonosztáziont az 1875-ös leltárban már réginek mondták, amely felújításra szorult. 1904-ben bízták meg Pecsur István nagykárolyi festőt, hogy renoválja az együttest, a kurátor kérésére márványozást kapott új festésként. Nem tudni, hogy 1933-ban a templomot kifestő Korény József az ikonosztázionhoz hozzá nyúlt-e. Mivel két évvel korábban ő „restaurálta” a nyírparasznyai ikonosztázt, az is elképzelhető, hogy a fábiánházin is dolgozott. Nem sokkal ezután a templom belsejében tűz keletkezett, ugyanis ekkor az volt a szokás, hogy a tömjénzőt a Krisztus-alapkép hátoldalára akasztották. A parázstól a száraz fa lángra kapott, a Krisztus-kép és a fölötte lévő három ünnep ikonja teljesen elpusztult, a faragványok egy része is megsérült. A helyreállítás a következő években megtörtént. A sérült ikonokat helyettesítő új vászonképek festőjét nem ismerjük. Valószínűleg ekkor festették át különböző mértékben az összes többi ikont is. Radikális beavatkozáson esett át a tíz apostol, amelyek mind stílusukban, mind színvilágukban nagyon elütöttek még az átfestett többi képtől is. Elképzelhető, hogy a debreceni Pap Ferenc festőt bízták meg az új képek festésével, illetve a régiek megújításával, ugyanis az ikonosztáz egyik fölső párkánynak belső oldalán egy töredékes ceruza felirat olvasható: „Pap (…) 1936 október”. Az új, vászonra festett Jézus-kép is erősen különbözött a többitől, ezt máshonnan rendelhették. A sérült faragványokat pótolták, majd az egész állványzatot sötétzöldre festették, a faragványokat bronzozták. Újabb felújításra 1989-ben került sor, amikor az állványzatot világosabb zöld festést kapott, a faragványokat bronzporral színezték.

Az ikonosztázion komplett restaurálását a Nemzeti Kulturális Alap és a Vallásügyi Titkárság együttműködésében a Hajdúdorogi Egyházmegyének 2012-ben megítélt támogatása tette lehetővé. A restaurálást a Szép Mesterségek Kft. végezte, 2014 nyarára fejeződött be a munka. A kutatás során kiderült, hogy az állványzat alapszíne eredetileg fehér lehetett, ezért a sok átfestés eltávolítása után ezt állították helyre. Az eredeti aranyozás és ezüstözés nagyon jól feltárható volt, a virágok, gyümölcsök, levelek, vörös és zöld lakkos festését (ún. lüszter) rekonstruálni lehetett. Számos hiányzó részt kellett pótolni az áttört faragványokon. Az elégett Krisztus-ikon helyett Seres Tamás festőrestaurátor művész fatáblára a Tanító Krisztus ikonját készítette el, míg az elégett három ünnep, illetve az eredeti képekhez egyáltalán nem illő tíz apostolkép helyett, amelyeken sajnos az eredeti ikonokból is csak minimális töredékek maradtak, ezért feltárásuk sem volt lehetséges, Velledits Lajos festőrestaurátor művész az apostolok új ikonjait festette meg, a fábiánházival rokon stílusú és korú kenézlői ikonosztáz képei alapján. A kiszerelt apostolképeket a szentélyben helyezték el.

Az 1930-es években pusztító tűz során az egyik diakónusi kapu is eléghetett. A másik töredéke a parókia padlásáról került elő. A nagyon rossz állapotú töredéket konzerválták, restaurálták, majd Velledits Lajos tervei szerint kiegészítették, amelynek mintájára a másik oldal hiányzó ajtaját is megfaragták. A töredéken Szent Mihály főangyal ikonja van, az új szárnyra Szent Uriel főangyalt festette meg Velledits Lajos a kenézlői ikonosztázion hasonló kompozíciója alapján.

A hajó északi oldalán, az első pillérhez erősítve helyzeték el a szószéket, amelynek kosara poligonális alaprajzú, ornamentális faragványokkal díszített. Hátfalán a Jó Pásztor képe látható, amelyet jobb alsó sarkában Heverdle Ferenc (1841-1910) budapesti festő szignált, 1893-ban (Heverdle F. 1893). A hangvetőt voluták díszítik, amelyek a felhők között, a kereszt két oldalán megjelenő, sugárzó, díszes zárt evangéliumos könyvet, illetve a két kőtáblát tartják, amelyek az Ó- és az Újszövetségre emlékeztetnek. Az építmény valószínűleg Budapesten készülhetett. Faragványaival rokon stílusú a főbejárat ajtószárnyainak ornamentikája is.

A toronyaljban található Szilágyi János budapesti művésznek a Jó Pásztort ábrázoló kompozíciója 1976-ból. Szilágyi az 1960-as és 1970-es években számos görögkatolikus templomban is működött, a szatmári részeken a mátészalkai és a csengerújfalui templomban vannak falképei.

A szentély közepén falazott oltárasztalon, magas, díszes retábulum emelkedik. Az oltárkép két oldalán három-három oszlop áll. Az oszloptörzsek változatos formákat mutatnak, egyazon darabon a csavart és kanellurázott részek váltakoznak, fejezeteik egyszerűek, rusztikus csigavonalakból állnak. A párkányok képszékét levélmotívumok díszítik. Az oltárkép a Titkos vacsorát ábrázolja, kerete tömör fából faragott, hullámos díszítéssel, négykaréjos motívumokkal. A kép fölött egy háromkaréjos, áttört faragású, egykor bojtokkal díszített baldachin ugrik elő, csúcsán a Szentlélek galambja lebeg. Az oszlopok fölött, a baldachin két oldalára helyezett, rácsos, rózsákkal gazdagított faragványok eltérnek az oltár stílusától, az ikonosztázion oromzati díszeivel egyező darabok. Elképzelhető, hogy eredetileg ezek is ott voltak, csak a bővítés után váltak feleslegessé, s akkor kerültek át az ikonosztázion oromzatáról az oltárra. Az oszlopok mellett szőlőmotívumokkal és gyümölcsökkel díszített, áttört faragványok díszítik a retábulumot. Az oltárkép az ikonosztázion Utolsó vacsora képe ikertestvérének tűnik. Ez a kapcsolat mesterazonosságra enged következtetni, ami arra utal, hogy vagy az oltár festőjét hívták meg később az ikonosztázion festésére is, vagy a korábban elkészített oltárépítmény csak az ikonosztázionnal egy időben kapott festett díszítést. Az eredeti szentségház nyoma az oltárkép alján tekeredő voluták között fölfedezhető, a 19. század végén eléje helyezett új szentségház mögött.

Hasonló stílusú oltárretábulumok maradtak fönn Szatmár vármegyei falvakban. Nyírderzs szintén középkori eredetű templomában a megostorozott Krisztust ábrázoló ikont három-három oszlop keretezi, az oltár tetején és két oldalán gazdag, szőlőmintából komponált, áttört faragású szárnyak készültek, amelyek kisebbek, de nagyon hasonlóak a fábiánházi oltár díszeihez. Sajnos a felépítmény alsó része, predellája elpusztult, nem világos, hogy eredetileg tartozott-e hozzá szentségház. Ehhez a csoporthoz tartozik az ópályi templom oltára is, de kisebb méretű, mint a fábiánházi. Az egész felépítmény a képpel együtt erősen átfestett, a szentségház itt is későbbi. Az oromzatban itt is megjelenik az áttört faragású baldachin motívum, és a Szentlelket jelképező galamb, akárcsak Fábiánházán.
Ezt az emlékcsoportot stílusuk alapján a 18. század utolsó évtizedeire datálhatjuk, a műhely munkáit eddig szatmári (Hodász, egykori ikonosztázion, 1779., Nagydobos, oltár töredékek), illetve az Erdéllyel határos területekről, az egykor Közép-Szolnok vármegyéhez tartozó falvakból (Királydaróc, oltár, Érmindszent, ikonosztázion, oltár) ismerjük. Úgy tűnik, hogy a műhely még a 19. század elején is éreztette hatását, mert a felsőszopori templom 1802-es ikonosztázionján a fent említett példákon látható formák jellemzik a faragványokat, csak kicsit durvább, darabosabb kivitelben.

1875-ben Révész Györggyel, sátoraljaújhelyi festővel akartak új oltárképet készíttetni. Ez nem valósult meg, de később egy vászonkép takarta az eredeti festményt, amely jelenleg az oltár hátoldalán függ.

A szentély fala tagolatlan, északi oldalán két falazott, faragott kő, ión fejezetes féloszlop keretezi az előkészítő oltár részben falba mélyített szekrényét. A két oszlopot egyszerű, egyenes párkány köti össze, alatta ornamentális stukkódísz tűnik föl.

A templom körüli temető emlékét az északi oldalon, Vajda Bazil parókus és rokonainak szép öntöttvas síremléke őrzi a 19. század közepéről.